HOLLYWOOD ARANYKORA

Mivel idén jelent meg Netflixen David Fincher 11.filmje, ezért úgy döntöttem, hogy végigmegyek a filmográfiáján. S a legvégén létrehozok egy Top 11 listát a filmjeiből.

A történet szerint Hollywoodban járunk a 40es években. Főhősünk Herman „Mank”:Mankievicz forgatókönyvíró, gipszben fekszik otthon egy súlyos autóbaleset után. Orson Welles, egy fiatal huszonéves rendező felkéri, írja meg neki az új forgatókönyvét, az Aranypolgárt. Mank munkához is lát. Eközben párhuzamosan láthatjuk az alkotási folyamatot és a múltját, mindkettőben fontos szerepet kap az alkohol. Ez a szkript az, ami visszahozhatja őt a rivaldafénybe, miután végleg kirúgatta magát a stúdiórendszerből.

Fincher a Játszma után akarta elkészíteni filmjét, ám nem talált hozzá megfelelő forgalmazót. Miután két Netflixes sorozatot (Kártyavár, Mindhunter-Mit rejt egy sorozatgyilkos agya?) is sikerre vitt, a streaming szolgáltató zöld utat adott a projektnek. A forgatókönyvet maga David édesapja írta, aki azonban 2003 során elhunyt. Így,ha bármiféle díjat is kap érte, akkor csak posztumusz kitüntetésben fog részesülni. Az Akadémia nem látta el jelöléssel ebben a kategóriában. Azonban 10 nominációt hozzávágott cserébe (Legjobb film, rendező, férfi főszereplő, női mellékszereplő, zene, hang, operatőri munka, szett dizájn, smink, jelmez) s hogy megérdemelten-e? Arról mindjárt értekezem.

A Mank az egyik legnagyobb csalódás számomra a 2020-as filmévből. Kifejezetten vártam a filmet, mert sok helyen hallottam róla jó véleményeket. IMDB-n 7 ponton áll, Metascore- on 76-os értékelésen.

Kezdjük talán a pozitív résszel, abból úgy is kevesebb van. A technikai rész abszolút rendben van. Itt a jelölésekkel semmi baj sincs. A korszakot hitelesen mutatja be, a jelmezek, díszletek visszaadták az akkori divatot. A zenét Trent Reznor és Atticus Rhodes szerezték, akik Fincher állandó alkotótársai a Közösségi háló óta. Nagy eséllyel ők nyerik el a díjat, de nem ezért a filméért, hanem a Pixar Lelkiismeretek című animációs meséjéért. Amúgy itt is jól használták az akkori hangszerelést, A Némafilmest juttatva az eszembe. Az operatőri munka nagyon szép volt, végig fekete-fehérben szemcsés zajos képpel dolgozott a stáb.

A jó dolgok ezzel ki is fulladtak nálam. A színészi játékkal nem voltam elégedett. Gary Oldman csak ült a kis ágyában, írogatott, iszogatott, motyogott magában. A múltbeli részekben meg egy végtelenül cinikus, kiállhatatlan, antipatikus karakter volt. Egyáltalán nem érdekelt, mi lesz a sorsa. A legtöbb jelenetben részeg volt, vagy ha nem, akkor meg mindenkivel bunkó volt.

Amanda Seyfried játszotta Marion Daviest, aki egy feltörekvő színésznő volt. A közös jelenetekben nagyon elbűvölő volt, de ennyi, semmi több. Én nem teljesen értem, hogy őt például miért jelölték? Aranyos volt, ahogy a politikáról szónokolt, meg ahogy elhelyezte magát a hollywoodi gépezetben, ám én úgy gondolom, erős túlzás lenne, ha elvinné a díjat.

A történet tele van az akkori Hollywood legismertebb arcaival, akik közül egy- kettőt még én is felismertem, de a legtöbb esetben csak pislogtam, mint hal a szatyorban. Egy átlagnéző nem hinném, hogy tudna bármit is kezdeni azzal a tömény információáradattal, amit rázúdítanak. A mellékszerepek közül kiemelném Charles Dance figuráját, aki hozta a saját szemétkedő, arrogáns stílusát. Valamint megjelenik maga Orson Welles is Tom Burke megformálásában, a nagy vitája a film végén Hermannel egy erős momentum volt. Mert azokat nagyítóval kell keresni a filmben.

Hihetetlen, hogy egy ilyen izgalmas korszakot, mint a második világháború alatti álomgyári életet, ennyire unalmasan és gyengén sikerült ábrázolni. Fincher rendezői munkája nem érződik a produkción. A jelenetek egymás hegyére vannak hányva, mondjuk az tetszett, hogy a visszaemlékezések előtt mindig megjelent a forgatókönyv szkriptszövege. Maguk a párbeszédek amúgy nem rosszak, sőt élettel teliek, csak a lassú tempó agyonnyomja őket. Onnantól kezdve, hogy Mank elkészül a szkripttel lesz érdekesebb a történet. A politikai szál engem teljesen hidegen hagyott, jobban örültem volna, ha mondjuk például forgatásokon lettünk volna, vagy Mank fiatal éveibe is járhatunk volna, hogy miért lett forgatókönyvíró.

S az se segített nekem, hogy a film előtt néztem meg az Aranypolgárt, s bár értettem az utalásokat, de ez édeskevés volt nekem. Ha teljesen szűz szemmel néztem volna a Manket, még jobban el lennék veszve benne.

Hatalmas csalódás számomra a Mank, s azt érzem, az Akadémia ismét önmaga múltidézésében fürdik, nosztalgikus mosollyal az arcán. Csak azoknak tudom ajánlani ezt a filmet, akik benne vannak a régi alkotások világában, ők jól fognak szórakozni rajta.