BOMBAJÓ FELTALÁLÓ

Christopher Nolan, korunk egyik legjobb és legelismertebb rendezője /forgatókönyv-írója ezúttal a történelmi/életrajzi drámákba kóstolt bele. S nem hasalt el.

A történet szerint a II. világháború idején járunk, az amerikaiak szeretnének egy szuperfegyvert bevetni a németek ellen. Ehhez koruk legnagyobb tudósait kérik fel. Köztük J. Robert Oppenheimert, aki egy zsidó fizikus. A csapat tagjai közt van például a magyar származású Teller Ede, vagy a szintén zsidó Isidor Rabi. A katonai vezetés azért szeretné megalkotni az atombombát, hogy ők is benne legyenek ebben a versenyben. Emiatt szabadkezet kapnak, egy saját várost a mexikói sivatagban: megépítik Los Alamost. A Trinity projekt keretén belül tesztelik az atombombát. Amit aztán bevetnek Hirosima és Nagaszaki városai ellen, ezzel több ezer ember halálát okozva. Emiatt a kormány perbe fogja, ami boszorkányüldözéssel ér fel.

Hatalmasak voltak az elvárasaim a filmmel szemben. Beültem rá magyar felirattal, meglepődtem, hogy teli teremmel néztem. Azt kell mondjam, Nolan megcsinálta, ez a vén kurafi megcsinálta. Ez nem az akcióbolond nézők filmje, ez nem a Gyúrós Insta Jóskáék kedvence lesz. Ebben 3 órán keresztül beszélnek az emberek. A robbantás is valósan bemutatva. Nincs itt hatalmas CGI orgia, sőt alig vagy szinte inkább semmi számítógépes effektus nincs a filmben. Emiatt minden nagyon valósnak hat. Nem láttunk túldramatizált lassított jelenetet a japánokról, ez nem egy giccses Spielberg produkció. Az atom hatásait is egy sokkoló látomásos jelenetben mutatja meg. Itt a legnagyobb hangsúly a színészeken van. S van is kiken, mert egy Oscar-díjas és nominált gárdával van dolgunk. A főszerepben Cillian Murphyt láthatjuk, aki immár hatodik alkalommal dolgozik együtt Nolannel. Látványosan lefogyott, bár eddig se volt egy kövér ember. Minden ott van a tekintetében, a rettenet, amit okozott vagy ahogy a látomások gyötrik. Nem lepődnék meg, ha ezt egy jelöléssel díjaznák. Aki még valószínűleg számíthat még aranyszoborra, az Robert Downey Jr.. Ő játszotta Strausst, a titkos ellenségét, aki kicsinyes bosszúvágyból és irigységből el akarta taposni a férfit. Remekül adta át ezt a rohadék számító embert, aki kétszínű, intelligens és ravasz. Az ő kollégáját, Alden Ehrenreich formálta meg, aki végig értetlenkedett, de a srác remek volt. Kitty Oppenheimert Emily Blunt alakította, aki kezdetben elég kiállhatatlan volt. Aztán egyre jobban kezdett bízni a párjában, hűtlenkedése ellenére is kiállt mellette, s mert szembe szállni a katonai vezetőkkel is. De tényleg itt nagyon sok név volt. Például Rami Malek, Gary Oldman vagy Casey Affleck, akik Oscar nyertesek egy-két percig voltak jelen körül-belül, de abban nagyon. Főleg a legutóbbi, aki ezt a tipikus alja nyájas szemétládát hozta. Az „ellen” oldalon ott volt Jason Clarke, aki sokadjára bizonyítja, hogy a „nagyon idegesítő, irritálós-fej” a vérében van. Einstein szerepe is fontos volt, a tóparti beszélgetésük a film egyik csúcspontja volt. Itt volt még Florence Pugh is, mint a kommunista gyökerekkel bíró szerető, akit az indiai mozikban kicenzúráztak a meztelen jelenetek miatt. Az is igaz, hogy hozzá köthető a film legcikibb pillanata is, igen a tárgyalótermes szexjelenetre célzok. Beszélnek Oppenheimer nő ügyeiről, majd egyszer csak ott ül pucéran Cillian Murphy, majd vágás, és rajta lovagol a csaj, de közben komoly arccal beszél a perlőkkel. De itt van még a Tolvajok/Holtak seregéből jól ismert német színész: Matthias Scheighöfer, aki Heisenbergként jó volt. Valamint a Dunkirk óta a rendezővel együttműködő Kenneth Brannagh is, mint Bohr proffeszor erős mondatokat kapott a szájába. A legismertebb „sztár” fizikust pedig Tom Conti játszotta, akit elsőre fel se ismertem, de a Sötét lovag felemelkedésében ő volt a börtönben, aki rávette Brzcet, hogy kiszabaduljon. A dialógusok a tóparton kiváló momentum volt, talán a film csúcspontja.

Ahogy látjátok hatalmas színészgárda állt be a produkció mögé. A nagy nevek mellett a másik domináns karakter a zene, melyet Ludwig Görranson szerzett. Egyszerre egy lírai, atmoszferikus és ijesztő hatást keltett. Meg kell emlékezni még a hangmunkáról is, ami elsőosztályú. Az operatőri munkáért pedig Hoyte van Hoytema felelt, s nagyszerűen keverte az arcközeli képeket a nagy totálokkal. Emiatt kicsit sajnáltam, hogy nem IMAX formátumban néztem meg, de a mezei vásznon is jól mutatott.

A film a párbeszédekre épül, melyet aztán meg is kavarnak azzal, hogy három idősíkon egyszerre folynak az események, rengeteg a név az információ, melyet olykor másodpercek alatt darálnak el. Emiatt nagyon kell figyelni, könnyen elveszhet az ember a részletekben. A filmet igazából emiatt három egységre bonthatjuk fel. A találkozó előtti rész, ahol megismerjük a szereplőket, és eljutunk addig, amíg fel nem kérik a Mannhatan-projekt élére Oppenheimert. A Los Alamos -i szakasz, a megépítéssel, struktúrával és magának a Trinity kísérletnek az elvégeztével. A harmadik etap pedig a per, avagy a meghurcolás. Mindez azzal megfűszerezve, hogy a bírósági jeleneteket fekete-fehérben forgatták. A lezárás erős, amit a spoiler miatt nem mondok el, de legyen elég annyi, hogy úgy jöttem ki a moziteremből, hogy le voltam sokkolva.

Az Oppenheimer nem mindenki filmje lesz, de akik értékelik azoknak nagyon bejött. Nálam az év egyik legjobbja lett.