A VÁMPÍR ÁRNYÉKA

Drakula gróf történetét mindenki ismeri, aki kicsit is szereti a horror műfajt. Idén pedig egy alternatív változatát ismerjük meg, mely annak idején jogi problémák miatt névváltoztatáson esett át.

A történet szerint egy üzletember, Thomas Németországból Erdélybe megy. A célja egy titokzatos és félelmetes nemes, Orlock gróf megtalálása, aki egy kastélyt akar megszerezni Németországban. A férfi feleségébe szerelmes lesz a gróf, s mentális kapcsolat alakul ki köztük. A vámpír rettegésben tart mindenkit, és csak a misztikumok iránt érdeklődő Albin Eberhart von Franz professzor tudja megállítani.

Az eredeti mű 1922-ben jött létre, melyet F.W.Murnau rendezett. Strokernek, az eredeti regény írójának az özvegye nem egyezett bele az adaptációba, ezért jogi okokból neveket kellett változtatni. A némafilm fogta az elegáns grófot, s egy jóval patkányszerűbb, hosszú karmú, ijesztő alakot csinált belőle. Max Schreck játéka olyannyira hiteles volt, hogy sokan úgy vélik, tényleg egy élőhalott volt. A bíróság végül úgy ítélte, hogy semmisítsék meg az összes kópiát. Ezt csak néhány tekercs élte túl. Az alkotást Werner Herzog dolgozta fel a 70-es években Klaus Klinskyvel a címszerepben. Sajnos nekem a vámpír figuráját örökre tönkretette a Spongyabob Kockanadrág Graveyard shift című epizódja. Melyben egy elképesztően vicces poénnal mutatták be Nosferatut. Aztán ott volt még a 2000-es években egy érdekes feldolgozás, melyben a fentebb említett műből készítettek egy horrort. A Vámpír árnyékát végül két Oscarra is jelölték, legjobb smink, valamint legjobb férfi mellékszereplő. Ami érdekes, hogy ott Willem Defeo játszotta Maxet, a most elemzett filmben pedig ő játssza a vámpír ellenségét. Idén pedig az elevated horror új zsenije: Robert Eggers dolgozta fel a történetet.

A Longlegs-A rém élménybeszámolómban kitértem a művészfilm- horrorra, mely az utóbbi években nyert nagyobb teret. Elsősorban Eggersnek is köszönhetően. Hiszen mind a Boszorkány, mind a Világítótorony a hangulatával, a lassú tempójával és a szimbólum -rendszerével tűnik ki a tömegből. S ez a Nosferatunál sincs másként.

Kezdvén azzal, hogy technikailag a film elképesztően néz ki. Az operatőri munkáért itt is az Oscar-jelölt Jarin Blaschke felelt. Természetesen ezért a filmért is nominálták. Bár sokszor nagyon homályos, szürkés volt a kép. Persze nem azt vártam, hogy csillámporos szivárványban úszik minden, de néha túlzásba vitték. A zene is jó volt, a baljós elemeket kórusénekkel kísérték. A jelmezek, a frizurák korhűek voltak, ahogy a díszletek is. Jól látszott a ráköltött 50 millió dollár. Ezek a kategóriák is jelölve lettek, ahogy a smink is. Itt térnék ki a film egyik szubjektív problémájára.

Ugyanis ebben a verzióban Nosferatu bajszos. S a korábbi patkányszerű külsőt is elengedték. S emiatt számomra nem volt félelmetes. Persze amit a hangjával művelt Bill Skargard, az eszméletlen. De olyan hatást keltett bennem, mintha kihantolták volna Freddie Mercuryt, s magyar népviseleti ruhát adtak volna rá. Azt már sajnáltam, hogy nem beszéltek benne magyarul, mivel itthon csak angolul magyar felirattal vetítik. Cserébe egy ősi román nyelven hallhattuk őt.

Ha már beszéd, itt térnék ki a másik problémára, a dialógusokra. Illetve azok hiányára. Megvan a „Ványadt bácsi” színházi paródiájának videója? Nos, ugyanezt láthatjuk. Az emberek háttal állva/ülve/térdelve egymásnak belebeszélnek a kamerába, míg a partnere csak néz maga elé bánatosan. S mindebben az se segített, hogy az egyikük az Nicholas Hoult volt, akiből most lett elegem. Ő a szegény ember Eddie Redmayne-je, aki csak azért van a vásznon, mert szép kék szeme van, s mindig ugyanazt a gyáva, kissé ügyetlen, de lelkében jószívű és tenni akaró fiatalembert hozza.

A többiek azonban remek alakítást nyújtanak. Lilly Rose Depp játssza Ellen Huttert, akit a gróf be kíván cserkészni. Amikor „elragadtatott” állapotba kerül, azt rossz volt nézni. S tetszett, hogy igyekeztek a „démoni megszállást” valós orvosi problémával megmagyarázni, hogy elmebeteg és epilepsziás. A professzort Willem Defoe játszotta, aki kissé habókos, a sötét misztikumok iránt érdeklődő ember volt. Aaron Taylor-Johnson meglepően erős alakítást hozott, a film egyik legsokkolóbb pillanata is hozzá köthető. Emma Corrin pedig az ő felesége volt, aki szintén fantasztikus volt.

Ahogy Eggerstől elvárható, nem lacafacázik, gond nélkül olyan karaktereket is a képernyőn megöl, akiket a legtöbb rendező a hollywoodi közhelyszótár miatt nem merne kiiktatni. Sőt, náluk egy csepp vér se lenne. A Nosferatu vérbő, a gusztustalanság érződik a vásznon, ha ez 4DX vetítés lett volna, nagyon büdös lett volna a moziban. S a szexualitást is igencsak nagy kanállal méri. A főszereplőnő nem szerénykedik.

A Nosferatu szembe menvén a hollywoodi sémákkal egy egyedi művészhorror lett, s le merném fogadni, hogy a kommentszekciókban a „gyúrós Gyurkák” meg az ilyen √2 intelligencia szintű, kacsaszájú tartalomgyártók majd unalmas, nézhetetlen darabnak tartják. De ettől talán nem kell félni, mert ezek a pontagyú zöldszemes ostorosok nem mennek olyan filmre, ami felirattal megy. „Én nem olvasni járok, csak szinkronnal mindent! Magyar vagyok, magyarul akarok filmet nézni! S különben is miért nincs fent Netflixen?”

Az ínyenc horrorfilmek és a művészmozik rajongóinak ajánlom inkább Eggers legújabb alkotását, ami, bár van egy-két hibája, még így is mestermű.