A POKOL TORNÁCÁN

Mai vizsgálati alanyunk nagyon nehéz, mármint abból a szempontból, hogy effektíve nem film, hanem kísérleti mű. De ismertek engem, én nem rettenek meg, megpróbálom bemutatni nektek a Skinamarinkot.

Már önmagában a történetet is nehéz lesz összefoglalni. Két kisgyerek az éjszaka közepén megébred a 90-es évek közepén. Apa-anya már régen alszik, de valami nincs rendben. A falak és az ajtók is változnak, s valami/valaki figyeli őket. Miközben egyre szürreálisabb lesz az éjszaka, a tétek is megnőnek.

A filmről a Filmbarátok Podcastben hallottam először. Érdekes kibeszélő volt. Az egész alkotás olyan, mint egy sötét láz- vagy rémálom. Ha el akarjátok képzelni, miről beszélek, akkor egy 4 elemből álló turmixot képzeljetek el.

Egy: a Paranormal Activity szűkös helyszínei és dramaturgiai történetmesélése.

Kettő: a TheVr Jani által játszott kazettás horrorjáték képi világa.

Három: a Youtube-szenzáció Moreana Mordegard Galsgov-hangulata.

Négy: a Fagyott május lassú és művészies tempója, nyomasztó atmoszférája.

Ezek alapján elgondolkodhatsz, hogy ez neked való-e? Azt kell mondjam, ezt csak az igazi ínyenceknek tudnám ajánlani. Akik nyitottak az új, semmihez se fogható rémálomhoz. Itt ugyanis a film szembe megy minden addig ismert hollywoodi trenddel. A sok jump scare miatt olcsónak is hat(hat) a félelemkeltés, s ez ne szegje kedvetek. Sokkal inkább az, hogy gyakran egy árva kukkot se látni a képernyőn. Nem viccelek, hosszú másodpercekig csak a zajos, szemcsés semmit mutatják vagy van hogy konkrét tárgyat (például Lego-darabkákat a földön, ajtófélfát, vagy lámpát) láttunk. Emiatt unalmasnak, még inkább vontatottnak érződik az egész. A hossza embert próbáló: 100 perc, ami -bár nem hangzik hosszúnak-, egy ilyen produkciónál inkább már fölösleges játékidejű. Ahogy írtam, a látvány emiatt „nézhetetlen”, de van egy hangulata, azt meg kell adni. Nincs zene, csak a tévéből beszűrődő „Bolondos dallamok” -szerű mese muzsikája hallatszik. Nem nagyon látjuk, mi az, amitől félni kéne, de lehet érezni, hogy valaki/valami folyton a nyakunkba liheg. Az a démoni hang elég félelmetes azért, ami a szereplőkhöz szól. A karakterek gyakran suttognak, néha már-már csak felirattal lehet érteni, mit mondanak. Az arcukat szinte sose látjuk, csak egy testrészüket, vagy hátulról megvilágítva. A vége felé vannak durvább momentumok, viszont a gagyi véreffekt miatt inkább filléres megoldás az a jelenet. A lezárás után pedig úgy keltem fel, hogy mi a francot néztem az előbb?

Összességében egy érdekes élmény volt a Skinamarink. Az értékelés azért lesz, annyi, mert nem volt jó, mert nehéz volt befogadni. De valami újat és merészet átélni jó volt. Vállalkozó szelleműeknek erősen ajánlott, átlag plázahorror-nézők messzire kerüljék.